Vannak emberek, akiknek titulusát, a szerepkörét nehéz meghatározni. Akár az eredendően rock szakíróként jegyzett Zoltán Jánosét. Ám Zéjé – ahogyan sokan nevezték – tevékenysége ezen jócskán túlmutatott. Könyveket írt, cikkeket jegyzett, koncerteket és lemezeket producelt, kiállítást szervezett, előadásokat tartott, relikviákat gyűjtött: egyszóval a rock önkéntes katonájaként állt a vártán. Mert harc ez a javából. Örök harc. A zeneiparban (ahogyan az utóbbi időben nevezik) ugyanis – legalábbis annak a mainstreamből kicsúszott szeletében –, nem kínálják tálcán a lehetőségeket. Ott meg kell küzdeni minden egyes kiadványért, fellépési lehetőségért, végső soron minden egyes forintért.

Egész élete a zenéről és annak környezetéről szólt. Hogy minden elképzelhető és elképzelhetetlen módon, minden létező eszközzel életben tartsa azt a legendát, azt a „csodát”, amely már tizenéves korában rabul ejtette, és azóta sem eresztette. Mert a beat, vagy rock and roll, többet jelentett, mint egyszerű szórakozási forma, esetleg önkifejezés. A szabadságot jelentette. Amit bizony szűken mértek a hatvanas-hetvenes években. És amiről – talán ő sem gondolta, hogy – utolsóként megjelent műve is szól: Mindhalálig rock and roll. Van ebben valami hátborzongató…

Tizenéves korában kezdett publikálni az első beat-rockzenével is foglalkozó havilapban, az Ifjúsági Magazinban, amellyel megalapozta szakmai elismertségét. Külsős munkatárstól a főszerkesztőig végigjárta az újságírói szamárlétrát: a szaklapok közül írt a Pop Expressz, a Metal Hammer, a Poptükör, a Popvilág, a Dáridó, valamint a Polip magazinokba; később a Pesti Riport, valamint a Heti Riport zenei rovatvezetőjeként igyekezett a tágabb értelemben vett, „könnyűnek” nevezett zenét népszerűsíteni. Több mint tucatnyi zenei tárgyú könyvkiadványában Radics Béla, a Liversing, valamint a Scampoló zenekar, Nagy Feró és Szikora Róbert, Dolly, illetve Németh Lehel munkásságát dolgozza föl, de írásra, összegzésre késztették a maga korában páratlan népszerűséget kivívó táncdalfesztiválok is. Az utóbbi évtizedben láttak napvilágot a Republic, illetve a Kormorán élettörténetét rekonstruáló kötetei. Műsorvezetőként dolgozott a Rádió Rockban, de teret kapott a Demokrata hetilapban is.

Több ezres archív fotógyűjteménye a szakmában páratlannak számított, diavetítéssel egybekötött szakmai előadásai komoly feltűnést keltettek. A szakma a kisujjában volt, mindenkiről tudott valami érdekes és bennfentes történetet.

Utoljára – személyesen – a legendás Metró klub szakmai megnyitóján találkoztunk. Soványan, kissé törődötten, ám régi, jellegzetes, fanyar humorát nem feledve üdvözölt. Meglátva közös ismerősünk közeledtét, feltűnően rámutatva, komoly arccal félrehívott: „Te ennek nehogy kölcsön adj, soha nem kapod vissza!” Így. Persze jó hangosan, hogy az érintett is hallja. Hogy aztán a kellő reakció után mindhárman egy jóízűt nevessünk.

Talán két hónapja hívott fel azzal, hogy idén ősszel rocktörténeti tárlatot nyit az évek során felhalmozott relikviáiból.

Aztán már csak egy másik telefonhívás, de nem tőle – róla.

2020. április 22-én elment a rock katonája, egy megrögzött, zeneközeli polihisztor. Zéjé, aki egyéniségével, tenni akarásával alighanem pótolhatatlan űrt hagyott maga után. 67 éves volt.

Búcsúzóul ide kívánkozik még egy klasszikus: „találkozunk, valahol valamikor!”